Sokszor átfutott már az agyamon, hogy milyen lenne az, ha a szóbeli bántalmazás fizikai formában jelenne meg a testen. Sajnos ma még a lelki sebeknek korántsem tulajdonítanak akkora jelentőséget, mint a fizikai sérüléseknek. Egyszer talán majd javul etéren a helyzet, de amíg a jelenlegi szituációban ragadunk, addig marad az "öngyógyítás" és a bizalmas családtagoknak/barátoknak kibeszélés, mert egy jó pszichiáter ugye drága és előre félünk, hogy mennyire lesz hatásos.
Hogy mi a mai bejegyzés apropója?
Az egész mondhatni egy túldramatizált félreértésre vezethetó vissza. Az az illető, aki a mai bejegyzésemet ihlette- ha lehet így fogalmazni - évek óta az életem részre, nem vérszerinti rokon. A korábbi években nagyon minimális nézeteltérésünk volt, mert akkor is igyekeztem kitérni a konfliktusok elől, illetve békíteni, amikor éppen valakivel veszekedett, amit persze többször megaláztatásként éltem meg, de a mostani alkalommal valami azt hiszem végleg eltört bennem. Egy jól működő (komolyabb) kapcsolathoz elengedhetetlen a tisztelet és a bizalom. Ha ezek megvannak akkor a kompromisszum kötés mind a két fél elégedettségét szolgálja és nem az egyik gyózelmét jelenti a másik felett. A mi kapcsolatunk jelenleg inkább alá-fölé rendeltnek tekinthető, habár erősen dolgozom rajta hogy ez megváltozzon. Visszakanyarodva a történtekhez, az illető nem félt megzsarolni, hazugnak nevezni mert számon kért rajtam egy olyan dolgot, amihez egyrészt semmi köze, másrészt meg sem ígértem senkinek - mivel rajtam kívülálló. Mindeközben minősíthetetlen hangnemet megütve többek füle hallatára. A kirohanása ellenére nem mentem bele a személyeskedésbe, maradtam a puszta tényközléseknél, miközben őt szembesítették azzal, hogy nem neki van igaza, amit természetesen nem fogadott el. Azóta már muszáj volt vele ismét beszélni és úgy tettünk, mintha nem történt volna semmi, de bennem ez igenis mély nyomot hagyott. Nem ezen szocializálódtam. Nálunk a családban soha sem történt olyan hogy valakivel ilyen hangnemben beszéltünk és/vagy megzsaroltuk volna, de ez neki sajnos természetes. Napokig tépelődtem rajta, hogy ez mégis hogy eszkalálódott eddig, de amikor visszagondoltam az előző évekre akkor rájöttem, hogy ezért kaptam mindig azt a tanácsot, hogy ne mondjak el neki semmi bizalmasat és ne álljak le vele vitatkozni, mert úgyis csak a saját igazát fogja hajtani, csak az létezik amit ő a fejébe vesz és mindenki más hazudik, neki akar rosszat és őt bántja.
Mi ebből a konklúzió?
Ne csak azt nézd hogy mit mondanak, hanem azt hogy ki mondja. Aki szeret és tisztel annak eszébe sem fog jutni ilyen hangnemet megütni és ha meg is bánt, akkor nem fog félni bocsánatot kérni és ő is a békülést fogja kezdeményezni. Sajnos vannak olyanok, akik érzelmileg nem elég érettek ehhez. Őket a helyükön kell kezelni. Nem kell velük vitatkozni, de néha még érvelni sem szabad ilyenkor leállni, mert hallják, de nem értik meg és talán még élvezik is. Ők akkor vannak elemükben, amikor feszültséget generálnak, azonban a megoldásban már nem érdekeltek, őszintén bocsánatot kérni pedig képtelenek. Ha lehet csökkentsd velük a kontaktot amennyire csak tudod és ne hagyd hogy beférkőzzenek a gondolataid közé, mert akkor ők győznek és te pedig teljesen felesleges stressznek teszed ki magadat.